Az idő, pók. Vén takács.
Ki egyre fonja fonalát,
s majd hollószín fürtjeit
fehérrel szövi át meg át.

Mégis, ha nézem termeted,
arcodat, édes jó anyám
fiatalnak, szépnek látlak
emlékeim ködfátyolán.

És ha fejemet, mint rég
forró kebledre hajthatom.
Egy árva gyöngyszem csendesen
pereg le lassan államon.