A fehérlő ködök görnyedő alakja,
rám hajolt vonagló bánatát takarva,
s ráfröccsent a méla múlás barna vére,
a szeleknek lágyan imbolygó kezére.

Bokrok bús nyájára hullott rá az alkony
vöröslő árnyékát vonszolta a teste
Horpadt hasú lámpákon remegett a balkon
mely üdvözült gyermekek szerelmét kereste.

Zuhogó lágy ködök közt sírdogált az ének,
Rút rothadás remegett a kerti vén fában
Én meghajoltam Anyám szép kezének,
mely lágyan ringatott az éjszakában.

Visszaszállt az égre az istenszagú éj,
Sötétlett a város, e hallgatag és kevély.
Ráalvadt az alkony bíborszín vére
Anyámnak fehérre szentelt kezére.