Az arca sápadt, elgyötört,
mégis, ahogy meglát mosolyog,
tekintetében a fény megtört,
elárulva titkolt bánatot.

– Tudod fiam nehezen indulok, -,
szinte csak súgja a szavakat,
– azért valahogy boldogulok. –
kedvesen ölel, megsimogat…

Oly gyönge keze érintése ,
szeme sarkába könny szökik,
mint fájdalma szégyenkezése,
barázdált arcán végigfolyik.

Beszél és beszél, ömlik a szó,
meseként szövi valóságát,
mi bántja, tudom kimondva jó,
figyelek rá, hallgatom szavát.

Már elveszíti sokszor a fonalat,
mégis követi a történéseket.
– Fájdalmas, – mondja – minden mozdulat .-
Értem, mert már érzem ezeket…

Érzem a gyötrelmeit. Rám lépnek,
súlyos, örökölt tendenciák,
a genetika eleme a születésnek,
kegyetlen jussban rejlő csapdák.

Elveszik a mondatok között,
keresem benne régi önmagát,
az asszonyt, ki folyton küzdött,
dolgos feleséget és anyát.

Lassan elszívja erejét a kor,
fejet hajt egykori büszkesége,
s míg konok módon rajta tipor,
pironkodik tehetetlensége.

Mégis valamije sosem változott,
örökre övé szívem tisztelete,
az idő árkában soha el nem kopott,
aggódása, hűen ragaszkodó
szeretete…