Fekete ablakon nézem az éjszakai eget,
Sötét madarak vágják az újhold tükrén a jeget.
A rajta ütött lyukon, a lelkem látom,
Egy sosem volt világban, álom szárnyon.

Repülök. Alattam sűrű köd fedte tóba
Befagyott halak sikítása száll tova.
De hangjukat nem hallom már,
Eltűnőben van a látóhatár.

Repülök két semmi között,
Szemem már rég elköltözött.
Mintha érezném arcomon a szelet,
De ez már az sem lehet.

Szárnyaim már rémek karmai,
De kaparásukat már nem akarom hallani.
Ahogy mélyen vájnak bele egy fa kérgébe,
S én lehajtom fejem angyalom térdére.

(2017.03.28.)