Lassan kezd elapadni a patak,
Fölötte a híd is megrogyott már,
Kis lagúnákba gyűlnek a halak,
Az omladozó meder is régen kopár.

Őzek jönnek a bokrok közül,
Hogy szomjukat oltsák.
Egy cinke fióka mellett fészkébe ül
A hatalmas kakukk méltóság.

A távolból egy kacaj harsan,
Emberek jönnek vidáman,
Az állatok odébb állnak halkan,
Tudják helyüket a világban.

Egy kosárból bor és szőlő kerül elő,
Az arcokon a vágy huncut mosolya,
Az idő mely most pont megfelelő,
Ajkukra forró csókot húz, lopva.

Meleg szellő táncol egy levéllel,
Mely boldogan száll tovább,
Mint az idő, végtelen terével,
a kék égre téve napkoronát.

Ragyogó szemekkel búcsút int a pár.
A patak még elkíséri őket.
A nap is nyugodni készül már,
Ágyára húzza a felhőket.

(2017.03.28.)