Szúrós barna szempár vájta bele magát húsomba,
bőrömet égette a tekintete, gyötrően fájt ahogy belém mart.
Arcom tűzben égett, pilláim remegve lestek rá, rohantam volna karjaiba,
mint láncra vert rab, bénultan álltam, foglya lettem, s nem tettem, amit akart.

Harcba szálltam önmagammal, viaskodtam éjjel-nappal.
Szívem csak egy ütemet tudott, agyam vadul hadakozott.
E csata eldőlt hamar, észnek seregnyi katonái lerombolták a várat,
porba sújtották a szívet, összetört darabjainak más helyet nem találtak.

Kaktusz nyelven szóltam hozzá, megsebezve kőkemény szívét,
lágy énemet eltiportam, a harag szikráját szórtam szét.
Kíméletlen keseremmel köröket róttam nála,
sárral kevert sírgödrében a nyugalmat nem találta.

Lettem volna negédes vele,
türelem rózsájának illatos nedve.
Bár hallottam volna süvítő vágyát,
mely marcangolta éjszakákon át.

Fülem nem hall, szemem nem lát,
tétova kezemmel tapogatom a homályt.
Életem kongó óráiban, Őrá emlékezem,
milyen lett volna, ha megérinti kezem.