Amikor összesúgtak, gyaláztak, csak vártam.
Amikor szemtől szemben aláztak, csak vártam.
Amikor két kézzel húsomba téptek,
Amikor az álmok hirtelen véget értek,
Csak vártam.

Amikor eldobtak, hisz nem kellek, csak álltam.
Amikor megláttak, ütöttek, vertek, csak álltam.
Amikor látták, épphogy csak élek,
Amikor sírtam, de talán még reméltem,
Csak álltam.

Mit kellett volna tennem?
Véget kellett volna vetnem
Ennek az értelmetlen egésznek?

Mindig ha bánat ért, mélyen elfojtottam,
Másnak rossz dolgot soha nem akartam.
Tudtam, előtör majd, mit magamba temettem,
Miattuk a lelkem lassan süllyed el.

Már nincs senkim ezen a világon.
Nincs semmim. Tudom, az én hibámból.
Kíváncsi lennék, ha a helyemben lennél,
Ha veled történne: ugyan mit tennél?

Nehéz az út, menj, míg csak tudsz.
Lassú lesz a menet, hiába is futsz.
Talán a legjobb, ha csendben félreállsz,
Tudod: a célig soha el nem találsz.

Nem érdemled e világon a létet,
A világ se érdemel meg téged.
Hogy mi vár rád, még nem tudhatod.
A csatát nyerheted, de el is bukhatod.

Minden csak vak remény. Belül te is tudod.
Egyszer felébredsz, ha az álmot megunod.
Álltam és vártam. Elszálltak az évek.
Bízni már nem tudok. Hinni még félek.

Egy őrült káosz, zűrzavaros érzések.
Döntsd el te: vajon ez mind megérte?

Meg.