Zuhantam a mélybe, az üres nagy semmibe,

aztán fel az égre, onnan is egyre messzebbre.

Megérkezett, kire mindig is vágytam,

zafír szemén keresztül a szívébe láttam.

 

Lüktető motorját a szeretet hajtja,

bántó szó ajkát soha el nem hagyja.

Ő életem támpillére, mentsvár, oltalom

Nála nemesebb lény nincs kerek e világon.

 

Mint obeliszk, mely izzó tűzgolyó felé ragyog,

sugárzó tekintetétől hevülök, s majd ellágyulok.

Ő, ki a női nem nagy tisztelője, bármire képes értem

emlékszik minden szóra, mit neki meséltem.

 

Elborít a figyelmével, mint fehér lepel a tájat,

elhalmoz csókjaival, s beveszi a várat.

Karjai közt megpihenve hálát remeg ajkam,

hogy a sorstól ilyen ritka gyémántot kaptam.