Mikor a  könnytelen ül bennük
mint viaszban a gyújtózsinór mint levegőben a sóhaj
akkor lelkükből kiszakadnak a dallamok – olyan hajlékonyan
akár a cirkuszi atléták – s úgy hintáznak ebben a rideg palotában
mintha valaki begyújtotta volna a kandallót
és egy nagy fotelre terített pokróccal meleg teával csilingelne az
akiért befüggönyözték a szobát – eltakarták a napot
s az online kertek  ódon fák árnyai alatt
zivatart vetít az égen kullogó fekete kutya
hangos vakkantásaival felveri a lélek csöndjét

Sebzett idő kezd cseperegni a romokban hagyott házakra
a vályog illatú  a szeméttel megrakott udvarokra
s elered a sárra éhes poros utakon kopogva
a sajgó-sebű emlékezés   –   s meglebbenti
a betört ablakok mögött az asztrális függönyöket
s  vágyaikkal intik oda   a didergő madarakat
s rebbentik  szét a végtelen lehetőséget susogó
ablaktalan ajtó nélküli házakon áttáncoló széllel
hogy virágszirmokat szórhassanak  a  párkányok hasára
tavaszt  illatozni ha mégis haza érkeznek.