Mint vad farkas a gidát,
Úgy tépi szét a gondolat a kezet.
Két barát ki egymásért kiált,
Most haragjuk jóhoz nem vezet.

Mélyben dúló fekete harcok,
Mint a hatalmas sziklák,
Úgy törik meg a fáradt arcot,
S veszítik el belül a szikrát.

Ezernyi emlék és kép lobban lángra.
Megannyi jókedvű kacaj és a vágy
Vált önmagába záruló magányra.

Perzselő tűz égeti a jégbe fagyott szívet.
Millió gondolat született már,
De ezt vajon melyik mentheti meg.

Kéz a kezet ugyan fogja-e még,
Vagy végleg kettészakad,
Mint felhők közt az ég.

De a felhők közül visszanevet ránk a nap,
És talán ad majd egy reménysugarat?
Beragyogja-e majd ezt a sötét világot
És életre kelnek-e az elszáradt virágok?

Újra zöldek lesznek a szürke kövek?
Sarjadnak majd a kitépett tövek?
S az a vérző kéz odanyújtja magát,
Várva, hogy az a megsebzett szív talán megbocsát?

Sötétben ül, egy mozdulatlan árnyék.
Remélt, de nem tudja, mire vár még.
A hamut szétfújta a szél,
S egyszer talán véget ér a tél.

(2017.03.08.)