Úgy vágyom rá, hogy átölelj,
ne mondj semmit,
csak engedd, lelkedet had érjem el!
Mert oly messze van tőlem,
akár a csillagok,
s ha nem jutok el hozzá,
érzem belehalok.
Oly sok éve már, hogy nem találjuk
az egymáshoz vezető utat,
mi az, mi folyton gátolja
a boldogságunkat?
Csak élünk egymás mellet,
hová lett az érzelem,
lelkünk mélyére eltemetve,
hiszem, most is ott él a szerelem.
Ne hagyjuk, hogy ez a Világ
szétrombolja az álmokat,
hisz azért vagyunk ezen a Földön,
hogy azok valóra váljanak.
Fáj, mikor rám nézel,
de érzelem nélküli a tekinteted,
ilyenkor megsemmisülve állok,
s nem értem, hová tűnt el a szeretet.
Mindketten vágyunk rá, jól tudom,
emlékeinkben ott él,
s ha addig élek is én előhozom.
A szakadék szélén állva kiáltok feléd,
tán a szél elviszi a hangom
és egyszer majd utolér.
Beleüvöltöm az éjszakába,
hogy még a Hold is megremeg,
semmi másra nem vágyom,
csak arra, hogy SZERESS!