Délben még megsímogattam kezét
a sosemvolt szerelemnek, pedig nem
szabad sajnálni azt, mi úgy múlt el,
hogy nem is volt.
Mégis, mikor testet ölt, és szomorú
szemei, és magányos mosolya
a leves és a szarvassült között
préseli belém bánatát, hát
ember legyen, ki megáll a lábán,
még jó, hogy ültem, ott az étteremben,
ahol te oly távoli voltál,
ahol mellettem egy férfi halódón
szelte a palacsintát,
és én csak mint emberhez értem,
és ő érezte ezt, tétován ért kezemhez,
de el nem engedte volna,
pedig nincs köze hozzám, tudta,
hát ettől oly fájdalmas,
mit is tehetnék mást,
elhajlok a tűnő pillanatban,
s szégyenkezem, mikor megsimogatod
az arcom fél óra múlva,
s holnapodba zárva nézek
magamba tehetetlen.