Hull a hó. Fájón süvít a szél.
Nagyon kemény az idei tél.
Este van, csikorog a hideg,
minden olyan nagyon rideg.

Egy férfi sétál egymagában,
s búsul számtalan bajában.
Néz előre, a szemén „fátyol”,
lehetne ő most a világon bárhol.

Szerelme elhunyt, neki vége,
sohasem jut már el a révbe.
Összetört szívvel baktat előre,
nem érdekli ki mit gondol felőle.

Órák óta bolyong össze-vissza,
a múltat nem hozhatja már vissza.
Karácsony van, s ő „üres” belül,
fájdalmát semmi nem múlja felül.

Térdig jár a hideg hóban. Fázik.
A kukák között valami mászik.
Mélán, s kíváncsian indul oda,
maga sem tudja pontosan hova.

Sírást hall a szemétkupacok mögül.
Egy lányka néz rá a rongyai közül.
Vacog és rémült. Soványka szegény.
Látszik, hogy elhagyta minden remény.

Ötéves lehet. Szemében fájdalom.
A férfiban feléledt a szánalom.
Halovány, szutykos kis arca komoly,
bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.

A férfi „sérült” szíve dobogni kezdett,
s érezte, hogy ez valami új kezdet.
Megfogta a rettegő kislány kezeit,
s merőn nézte a csillogó szemeit.

Óvatosan magához ölelte a kis árvát,
s megtörölte liluló ,piciny kis száját.
Keserűségét félretéve indult vele haza,
hisz a kicsinek az övénél nagyobb a baja.

Hazaérve megfürdette, s adott neki enni,
majd elment a számára ruhákat venni.
A Karácsony elűzte a bánatukat tova,
s többé nem hagyták el egymást soha.