Pille szárnyán jöttél a világra. A látszat kedvéért még selyempárnára is ráfektettek… Még egy pár napig hagyták, hogy pihenj.

Aztán azzal az ürüggyel, hogy piszkos a párnád, örökre búcsút kellett mondanod neki.

Még akkor nem tudtad, miért töri a hátadat az ágy, de már érezted, ha megtanulnál járni, nem lenne mindig kényelmetlen a fekvés. A beszédet is azért tanultad meg, hogy meg tudd védeni magad mások nyelvétől. Jócskán meglepődtél, amikor azt láttad, hogy mennyire örülnek az első szónak, amit kimondtál, később azonban azt vágták a fejedhez, hogy ne szövegelj.

Azokkal kellett feleselned, akik beszélni tanítottak, s azok elől futottál, akik járni tanítottak.

Később a saját lábaid akadtak össze az ő lépéseik miatt. De te felálltál, s tovább rohantál – előlük. Menekültél egész életedben. Egész életedben? Hisz alig vagy 17 éves! El is felejtettem: közben túl hamar felnőttél.

Sírás helyett nevettél – már ameddig bírtad. Aztán már végképp nem értettél semmit, a veszekedés a szidás csak súlytalan mondatokként vett körül. Már nevetned sem volt kivel. Egyedül maradtál. Elérhetetlenné vált a valóság, megfoghatatlanná a szeretet…