Szomorúan édes menhelyem voltál,
ki újjá tapaszt, felébreszt, majd megöl,
Csókos érintéssel rám hajoltál,
de a galád csend kiordított szívemből.

Valamikor régen kezedből ettem,
s varázsos fürtjeid lombjába bújtam,
Kezedre simulva áldottan nevettem,
és illatos dalodtól álomba halkultam.

Zuhogó, nehéz könnyek közt nyeltem el
daloló szavaid életdús étkeit,
S jajtól zajos éj most újrakeresztel,
megidézve szép szemednek fényeit

Fények hívtak az égbe, és rám nevettek,
mert kezemen aludtál, és innen ettél,
Idegen kezek gyűrtek meg, majd kitettek,
mert istengyermekként szerettél.