Pilinszky János a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak, mely lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.

Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió vagy rövid epigrammáiról, mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.

Költészetén megfigyelhető a 40-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, mely ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú, papírók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”).

Lírai művein túl a próza és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.

This user account status is Approved

This user has not added any information to their profile yet.

Életrajzi adatok

Pilinszky János a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak, mely lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.

Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió vagy rövid epigrammáiról, mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.

Költészetén megfigyelhető a 40-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, mely ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú, papírók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”).

Lírai művein túl a próza és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.