A hím oroszlán a szavannát járta,
büszkén sétált, ereje teljében volt,
izzasztó körútjának a végét várta,
minden a területvédelemről szólt.

Falkája ezalatt élelemre vadászott,
lopakodva cserkészett majd támadt,
sokszor csak egy helyben tanyázott,
a várakozásba gyakorta belefáradt.

A felség hazaérte után enni kezdett,
tömte a húst, mit a többiek szereztek,
a gnú bizony elég sovány, nyeszlett,
ennél ők jóval táplálóbbat szerettek.

A kölyköknek alig maradt élelem,
keservesen rágták a bőrt, a csontot,
még sohasem érezték mi a félelem,
apjuk az ellenségre bátran rontott.

Éjjel négy támadó lépte át a határt,
szándékuk egyértelmű, győzelem,
a király bömbölve hallatta a szavát,
remélve, hogy ő kerül ki győztesen.

Hősiesen az ellenfelekre támadt,
azok meglepődve hőköltek vissza,
nem érezte, hogy lassú, vagy fáradt,
a családjáért ha kell a vérüket issza.

Harapták és marták az oldalát, hátát,
mancsok tépték, szaggatták a farát,
felhasították a véresen morgó száját,
mégsem tudták megnyerni a csatát.

Hiszen a sajátjaiért küzdött vérezve,
falkájáért fel is áldozta volna magát,
dühödten, s fájdalmat nem is érezve,
ellátta a hívatlan betolakodók baját.

Morani emlékére.