Kevés az idő, néha végzetes,
félek egyhamar megbetegszem.
Családom nem lesz, félem a holnapot,
bennem a remény szüntelen halott.

Ki értheti bánatom?
Ki van velem, ha fáj nagyon?
Két kezemen meg tudom számolni,
akik mellettem állnak történjék bármi.

Egyszer, egyszer ok nélkül pofonok,
kibírom mert nagyon kemény vagyok,
ezt gondolom, de néha nem elég,
testem és lelkem már kínokban él.

Nem mondom ki nem merem,
a pokol miatt szenvedek.
Megvetés és szánalom,
kínjaimért ezt kapom.

Úszom az árral minden nap,
feladni könnyebb, mint valaha.
De nem teszem, mert én végsőkig kitartok,
Mert nagy dolgokra vagyok hivatott.