Élénken él az emléked bennem ,
nem búcsúztál,-én álltam döbbenten,
még itt voltál,de lelked útra-kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el!-a szívem már megbékélt.

Akkor,és ott,- megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál,a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna,-hogy ne menj el,
látod Mama!- küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod amit mondok,
halálos csend,-én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.