Izzik bennem még pár zsarátnok,
de nem vagyok jó már barátnak.
Magamhoz sincsen már türelmem,
nemhogy a más baját füleljem.

Ringtunk rég nagy szómámorokban,
most a poharak alja koppan.
Csak elütöm, mint pingponglabdát,
a szavakat, ha adogatják.

Ez botot dob, az szalad érte,
szétrágja, mire visszaérne.
Szók közt a szóköz egyre több lett,
néha ráncos csend-kása töpped.

Csak a nevetés változatlan,
vagy majdnem az, kivár, s kicsattan.
Felröhögjük, mint régi slájmot,
mindazt, mi bánt, mindazt, mi bántott.

De már a szemek alja mélyül,
foltnyi sötétnek menedékül.
De már ráncok huzagolódnak,
kellenek összefogni, drótnak.

Már elégettük a világot
benső kohónkban elviláglott.
Most hamujában kotorászva
mindegyre több az érc, az ábra.

És csak a vésők cincogása,
pöndörödik forgács forgácsra…
És csak a huzalok az égen,
bennük az élet észrevétlen.

/Előadja Lovasi András/