Félve nyúltam a kilincs után, mely bezárt
Kis szobámba, amit már ezerszer bejárt
Gondolatom, szívem, lábam és vágyaim.
Hol éltem, s születtek legvadabb álmaim.

Most mégis elhagyom e kis szobát, viszlát.
Felveszem a mesés, hétmérföldes csizmát.
Falra pingált álomképek, ég veletek,
Megyek tovább, hisz mást itt már nem tehetek.

Megfestettem magamnak, mit szerethettem,
S nem is láttam, másoknak mit jelenthettem.
Szőke herceg fehér lovon, álarc mögött,
Két szemem csak e festményben gyönyörködött.

Idővel a színes festék kopni kezdett,
Vele együtt álomképem is lepergett.
Börtönömmé váltak az egykor szép falak,
S illúzióvá a velem élő alak.

Búcsút intek, de visszahúz az emléke.
Visszanézek az elfeledett estékre.
Mikor még nem karistolt össze a bánat,
Mikor még otthonomnak hívtam e házat.

Most mégis megyek törött szívemmel tovább
Keresgélni, hátha látok még ily csodát.
Festővásznam és ecsetem nem viszem el,
Csak a mezítelen valóság érdekel.

Megpihenek majd egy hűvös hajnalon ott,
Hova lelkem már olyan régóta vágyott.
Álmaimat, jövőm továbbszövöm ébren,
Életem immár a valóságban élem.

Tudom, majd egyszer más fest nekem színeket,
Versemnek akkor boldogság ad rímeket.
Arcomról a könnyeket letörli lágyan,
S az örökkévalót látjuk majd egymásban.