Milyen elragadó, tündéri e gyermek,

gagyogó nyelve még ismerte a csendet.

Mára már elért abba a kiskamasz korba,

szárnyát bontogatja és csicsergőjét be nem fogja.

 

Mint a színpompás piros alma,

mely a fájáról soha le nem szakadna,

Úgy csüng szavaimon, szeme nyitva,

ám úgy tesz, mint aki nem hallja.

 

Mégis Ő szívem legtündöklőbb ékköve,

életem üres és hitvány lenne nélküle.

Sosem feledem azt a pillanatot,

mikor először öleltem magamhoz e csöpp magzatot.

 

Minden fájdalom tova siklott,

lelkem pompás fényben ragyogott.

Kettőnk között oly erős e kötelék,

melyet dübörgő láncfűrész sem bonthat szét.

 

Tengerkék tükrében látom az óhaját,

átérzem örömét s minden fájdalmát.

Örökkön örökké imádni fogom,

még a síron túl is vigyázom és óvom.