-Mikor bajban voltam ,nem figyeltél.
Elejétől átkozott volt a vér.
Sose kérdezted, mi bánt.
Miért nem voltál mellettem apám!

-Hallgass meg fiam,beszélnünk kell.
Kezem messziről is féltőn óvott téged.
Minden egyes nap gondoltam rád,
Otthonom előtted mindig nyitva állt.

-Hazudsz!Ne álltass engemet,
Nélküled múlt lassan az életem.
Sok fájdalom,sok gyötrelem ért,
De mégis felnőttem: ember lettem én!

-Megbántam már százszor a tettem.
Ott hagytalak. De meg kell értened.
Nem tehettem mást. Ez volt a család,
Mely számomra helyet nem nyújtott már.

-Szavaidban nincs megbánás.
Meg nem értheted lelkem bánatát.
Üres szavak,melyek mégis csontig hatnak.
Nem érzek semmit. Egy idegen vagy.

-Feledni tudni kell. Vállaltam mit tettem.
Nem vagy emberséges,oldozd fel vétkem!
Látod,próbálok nyitni feléd,
A kegyelem az egyik legnagyobb erény.

-Ne magyarázz,ne mondd hogy más úton jártál.
Ne mondd,hogy a helyemben más lennél talán!
Elkéstél,nem leszel soha a szivemben,
Elég volt a beszéd:hagyj békén örökre!

-Tanácsot nem hallgattál,többet nem adhatok.
Most tényleg elhagytalak, már az ég az otthonom.

-Hiányzol apám, tudom,fentről figyel szemed.
Bár el nem mondhatom, de megbocsátok neked!