Mindig minden állandóan változó,
ahogy a jövő sodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrában,
a történések véges folyamatában,
fontos döntések sora legtöbbször
egy csöppnyi pillanaton múlhat.

Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
legbelül tudjuk, hogy mindez így van,
azért értelmetlenül tovább “vitázunk”.

Vágyak, álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan új friss fű sarjad a mezőn,
sokszor mások megbántanak minket,
s olyankor csak nézünk üresen, merőn.

Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan pici megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.

Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vörösen izzó alkonyi éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.

Tisztul a “kép”, s belátjuk, semmi sem örök,
egyszer a szomorúság, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, hogy ez egy változó világ,
mégis reméljük, a rossz nem tér vissza soha.