Meg született mint annyi más,
de szemében nem villant
soha napsugár.
Napvilágra jött,
de jaj Istenem.
Fényt, világot nem látott sosem.
Szemére sötét hályog borult,
neki a nappal is éjszaka volt.
Csodás kék szeme,
nem ragyogott.
Csak nézett a semmibe,
nem látott csillagot.
Fülébe szél súgott muzsikát,
hozta el távoli virágok
édes kábító illatát.
A nappal és éj eggyé vált,
nem látta milyen csodás a világ.
Hallott madár hangokat,
tengert mi köveken vett
hullámokat.
Erdő fái neki meséltek,
régi kedves szerelmes
meséket.
Két karja fát átölel,
nem érti mi is a szerelem.
Ám fűben halk lépés oson,
egy férfi áll s néz hallgatagon.
Nem érti a leány mit csinál,
miért ölel éppen fát.
Megfordul ő s tudja már,
leánynak sötét a világ.
Szava halkan csendben szól ,
mint mikor a szellő duruzsol.
Meg ne ijessze  e csodát,
az édes kicsi vak leányt.
Leány a fát elengedi,
kezét nyújtja ő neki.
Most már a férfi mesél,
hallgat a leány.
Meg érti már a világ szavát.