A megőszült hajamon már elfonnyadt barna falevél pihen,
kezed a tűnő nyár után nyúl.
Lábad alatt már ropog a fagyos hó.
Elnyíltak régen a szép színes virágok,
és kezünk egymásnak szánt melegét magának követeli az ajtókilincs.

Késő hideg ősz van,
te mindig s mindig eltűnsz előlem a hajnal köd szekerén.
S elküldöd magad helyett hozzám:
a fagyos januári telet.