Szomjúság

Zizzen a fű, sárgul a zöld,
talpam alatt koppan a föld.
Kókadozik mind a levél,
sír a madár fák tetején.

Surran az éj, izzik a fény,
már alig él némi remény.
Hervadozó kerti virág
könnyei közt mormol imát.

Pilled a táj, száz jaja száll,
erdei vad szomjasan áll.
Völgyek ölén szárad a tó,
őzgida néz, nincs itató.

Csendbe hasít ím odafenn
– lent belereng -, dörren a menny,
sírva fakad: s éled a föld,
boldogan új színeket ölt.