Ülök a vonaton.
Nézek magam elé,
Csak úgy semmitmondón.

Egyszerre egy idős bácsi lép a vagonba,
Lépéseiben nehéz idők hosszú sora.
Felemelem táskámat, és hellyel kínálom.

„Ó, ne fáradjon!” – mondja, és lassan leül.
„Hiszen nemsokára már Újpesten leszünk.” –
Szólal ismét, de én nem akarnék beszélgetni.

De ő mondja ismét, tovább,
Mintha nem érezné más baját:
„Azért a szeretetedet köszönöm!”

Megdöbbenve ülök, s felnézek hirtelen.
Hogyan is mondta? Szeretet?
S gondolkodok tovább… Vajon mi az?

Az, hogy egy mosollyal másnak helyet adok?
Vagy hogy amit mondani akar, meghallgatom?
De ő gondolkodik helyettem, s mintha felelne:

„A Szeretet! Tudod mi az? Hogy mit jelent?”
Csak nézek, s várom saját kérdésére a feleletet,
Amivel nem marad adósom.

„Ismertem egy gyermeket, Fóton nőtt fel árván,
De erősödött, jobb életre várván.
Eljött aztán egy nap, amire talán várt…

Idegenek jöttek a messzi Angliából,
Gyermeket fogadni az árvaházból,
S kis barátunkra esett a választás.

Ígértek neki szép szobát, új ruhát,
Ajándékot karácsonyra, új iskolát.
De a gyermek csak állt lehajtott fejjel.

Mi a baj? Talán nem elég?
Mi az, amire vágysz még?
Felelj nekem, kérlek, s megadom.

A gyermek könnyes szemmel nézett fel:
Nem kell nekem más, csak egy kis szeretet.
Azóta a gyermek Angliában él, s jól van.”

Figyelve hallgatom, amit beszél,
Szinte hallom szorongó szívem halk neszét,
És a bácsi közelebb hajol, és újra szól.

„Tudod már, fiam, hogy mi a Szeretet?
Figyelj rám, elmondom én neked.”
Szemem tágul, figyelek nagyon. „Tessék csak mondani!”

„Szeretet az, amitől kifakadnak a fákon a rügyek,
Amit az ember nem sürget.
Érted? Várj még! Figyelj!

Szeretet az, amitől kipattan a bimbó, feslik a virág!”
Ó, milyen igaz! Ezt látná a világ!
A szívembe markolnak a szavak.

Az idős ember arcán látom,
Hogy volt már kitaszított, bántott.
Talán ő tudja igazán, hogy mit jelent, amit mondott.

A vonat lassul, majd megáll Újpesten,
Lassan felöltözünk, majd leszállunk mindketten,
De utunk másfelé vezet tovább.

Állok a megállóban, majd a villamoson,
Szívem nem halkul, egyre jobban zajong,
Járnak fejemben a dolgok, szavak.

Istenem! Hisz Te magad vagy a Szeretet,
Ki életemet mindenével együtt szereted.
Szeretnék tiszta tükre lenni ennek.

Segíts nekem, kérlek, hogy szeretve szeressek,
Ne hozzak szégyent nagy és szent Nevedre,
Mely olyan fontos és gyönyörű szép,
Egyetlen, örök és sohasem elég,
Mindig segítő, mindig látó és adó,
A másiknak sohasem keresztberakó,
Szükséges, szelíd és áldó,
Másnak mindig a legjobbat szánó,
Mégis cserébe semmit nem váró:
A SZERETET