Sötét éjjelen,komor hajnalon,
egy kóbor lélek bosszút fogadott.
Elsöpör mindent, mi útjában áll,
nyomában félelem, kiáltásvár.

S bánatot látni a szívében,
mérgező gyűlöletet szemében.
Haragja vezeti nem érez mást,
Csendben meglapul és egyre csak vár.

Szurok színű szárny, vörös tekintet,
halálos szellő ködös szirteken.
Borongós az idő, nyugtalan az ég,
zaklatott az erdő, nincs menekülés.

Gyorsan ver a szíve, sebesen repül,
látod,ahogy nézz rád,a vér benned meghűl.
Könyörögve kéred,hogy ne bántson téged,
minden mi egykor volt, elveszett és vége.

S ilyet még nem láttál, ekkora erőt,
mint a tomboló vulkán egyszerre kitör!
Elhinni sem mered, ki áll most előtted,
pipacs piros arcod, egyre csak fehér lesz.

“Nem vagyok ember,nem vagyok e világi,
nincs nálam semmi, nem foglak eltiporni.
Szenvedésem fájdalmam, ami neked árt,
E Pusztító Hatalom,fegyveremmé vált.”