Sétáltunk a liget fái alatt,
néztük a szomjazó virágokat.
Fejüket földre hajtották,
szirmuk gyűrötten alélt már.
Szomjazott fű, fa és bokor,
csak a nap sütött kéményen, szárazon.
Szellő sem rebbent a fák fölött,
madár sem dalolt az ágak között.
Hófehér pillangó levélen piheg,
várja, hogy jő majd egy kis lehelet.
A pad forró, leülni kár,
de ni csak, hová tűnt a napsugár?
Mosolygó arcát felhő fedi,
enyhe szellő ágat lengeti.
Térül fordul megremeg,
terhét elengedi.
A világot jól megöntözi,
hull a zápor, frissítő.
Mindenkinek enyhítő
s ahogy jött, úgy elszaladt.
Egy röpke félóra alatt,
s mit lát szemünk?
Merre néz,
rózsa emeli fejét.
Madár fütyül fenn a fán,
újra éled a világ.