Majd egyszer mindannyian a csillag ősvényre lépünk,
Akkor, amikor befejeződik a földi létünk.

Most még elmegyünk a temetőbe, ott lakó szeretteinkhez,
Megemlékezünk együtt töltött időről, megyünk őseinkhez.

Gyertya, mécses ad csekély meleget, mit őszi fuvallat kerget.
Itt életnek vége és az enyészet megüli a sírkertet.

Sírok között, köpcös, enyhén rothadó avarillat teng,
Beborítja a mécses viasz illata, felette leng.

Arcunkon az is lehet, néhány könnycsepp is legördül
És a lelkünk a hiánnyal, a már ninccsel szembesül.

Szeretteinkre gondolunk, hosszasan múlton merengünk,
Imát mormolunk, nem múló szeretetet sírra hintünk.

Indulunk, hazamegyünk, visszanézünk párás, alkonyi fényben,
És a mécsesek lángja már elvész… közös múltba révedésben.

Vecsés, 2013. október 23. – Kustra Ferenc