Mire a fáradt öregkort megéred,
már semmi örömöt nem érzel.
A lábaid, mint az ólom, nehezednek,
a szemeid előtt árnyékok lebegnek.
 
A kezed mikor már úgy remeg,
hogy nem mersz megfogni semmit, mert elejted,
mikor a hangod akadozik, és zihálsz,
és sokáig pihensz ki egy kis sétát.
 
Mikor a szádból kiesik egy kis falat,
a víz is karcolja a torkodat.
Ülsz a kis széken és kérdezed,
érdemes –e így élned?
 
Mikor saját gyermekeidnek,
semmit nem mesélsz, mert
attól félsz, hogy
úgysem értenék.
 
Talán, ha örülni tudnál az esőnek,
a szomszédnak, s a gyerekeknek.
Talán, ha még érdekelne, hogy a kutya ugat,
és milyen szépen énekelnek a madarak.
 
Talán, ha még kicsit mások szavára figyelnél,
az jó lenne, hisz nem haltál meg még!
Nem mindenki rossz csak azt hiszed.
Sok ember jó, és téged szeret.
 
Le kéne vetkőznöd a rossz érzéseket,
És hinned kéne!
Hiába öregedtél meg, a családod
félt, és ugyanúgy szeret.