Érzem, elfogyott az összes hang,
s harangom lassan az
utolsó imára szólít,
kong és reszket a torony,
de az idő majd minden
sebet begyógyít.

Emlékszem, tudtam szeretni,
s színész voltam,
ócska, égbetörő,
színpadomnak a Földet választottam,
és az élet szerepeit
kívülről fújtam.

Énekeltem, azt hiszem,
bár néma voltam,
és emberként is élhettem volna,
ha csak húsként jövök e világra,
ha erő nélkül, koronában és palástban
ülök a magam trónjára.

Vártam, valamit vagy csak rád,
voltam hídőr s folyami hajós,
de a sok kő, a ladikot törő
mindig elémbe táncolt,
mintha pillangóra vadászott volna
egy csupalyuk háló.

Most minden után itt vagyok.
Talán vár rám a halál,
sőt, minek ide a talány,
biztos, hiszen látom,
s búcsút intenék,
ha tudnám, hogy soha többé nem láttok.