Sem előre, sem hátra
nem mozdul meg, bálványa
a rideg világon mindenkinek.
A szíve többé nem ver,

nem zengi énekét soha,
ritmusos pam-pamok sora
mostanra néma, mint a
hangszál nélküli húrok csokra.

Hófehérre merevedett,
érzékei tompa kés hegyek,
egykoron még örülni is tudott,
ha Tőle egy jó szót kapott.

Nem volt mindig ilyen,
hogy hogyan lett idegen,
homály fedi, nem tudja senki sem.
De egyszer talán életre kel,

mint Főnix madár hamvaiból,
vagy haldoklik tovább, mikor
jön el az ideje, rejtély
ha lehetséges egyszer még.

Sem hátra, sem előre
nem mozdul, a földre
hulló levelek bájos táncát
sem érzékeli a kővé dermedt bálvány.

Szíve nem ver többé,
szeméből eltűnik a fény,
mely sokszor lángra gyúlt,
ez mostanra teljesen kialudt.