Már, fakón emlékszem a házra,
hol először csókot adtál a számra…
Most, itt állok a ház előtt,
nézem, a borostyán mindent benőtt.
 
A múlt, felkavarja szívemet,
visszaidézem, mennyire szerettelek.
Visszaidézem az érintésedet,
visszaidézem, a tekintetedet.
 
Az ablak még néhol látszik,
másutt, borostyán futkározik.
Omladozik a vakolat,
benőtte a dudva, a rózsabokrokat.
 
A mi szerelmünk is így ment tönkre,
most itt állok, sírva, összetörve.
A házat talán még rendbe hozzák,
dolgos kezek, feltatarozzák.
 
A szerelmünket nem tudják már,
összeroskadt, mint a homokvár,
hiába is foltozgatjuk,
újra, s újra: összeomlik…