Az éj leszállt,
a hold is ragyog már.
A tón ezüst a holdsugár,
csak a fűzfa szomorú .
Mely a víz fölé borul.
Szemem a holdat keresi,
hátha vigaszt nyújt neki.
Hányszor sírtam itt át az éjszakát,
de te nem hallottad ,
lelkem sóhaját.
A vízben valahol öreg béka kuruttyol,
a fűben tücsök koma dalol,
Zenéje a szívemig hatol.
Fenn az égen a csillagok,
ők látják csak a bánatom.
Pislognak, sajnálnak talán,
szemükből harmat hull reám.
Ha földre nézek ott is csillagok,
vagy csupán szemem káprázik nagyon?
De nem hiszen ez mozog,
szentjánosbogár ó kis angyalok.
Világítanak mint lámpák az éjben,
utat mutatnak a szegénynek.
Kinek szíve meghasadt,
e csendes nyári ég alatt.