Én Ottlikban főképpen azt csodálom,
mi oly egyértelmű volt őnéki,
pedig nem az. Kisded a szülőágyon
még hordja génjében az ősrégi

elvet, a humanitást, mégis, mikorra
felnő, az evolúciós ösztön
már átmázolja gúnyos vigyorra.
Csíra marad csak. Miképp fürösszön

mindennapi nagy emberszeretetben,
ki maga sem dúskál a javakban?
Ahogy Ottlik tette. Észre se vette
a bújtatott, hogy teher a bajban.

Hogy életet ment, természetes volt,
mint réten fű, s éji égbolton hold…