Minden szájbarágott,
átcsámcsogott, falatokra tépett szó,
mint gőzmozdony kemencéjébe dobott széndarab,
úgy ég el rajtam,
úgy ég el bennem.

Torokfájásra bekapott gyógyszer után,
füst tör fel a bélrendszerem mélyéről,
hogy aztán engem elrejtve,
egy dimbes-dombos tájon
magányosan álldogáló várromban rendezett
dobhártyát repesztő koncertre repítsen.

Én nem, csak az a füst… – mondanám,
de nem tudom,
mert ujjad mozdulatára keletkezett varázserő
némaságot mért rám,
egy szürke kövekkel díszített,
arany lakatot a számra téve.

Hirtelen jött bénaságom
ösztönösen mozdítják karom,
de lendítésem csak a vonatnak ad szabad utat,
mely így már legálisan gázol át szótlan testemen.

Teljesen halott testemből szemlélem,
azt a boldog világot,
ahol a szavak eltalálnak,
nem menekülhetsz előlük,
mint ahogy nekem se sikerült.
Legfeljebb úgy csinálsz, mintha nem tudnád,
de ettől csak mindenki megutál.

Attól azok még vannak, alkotják a világot,
lelkedet és a testedet körülötted,
és mindent, amit gondolsz, amit csinálsz.
És égetnek, mert a szavak égetősek,
főleg, ha igazak.

Minden szájbarágott,
átcsámcsogott, falatokra tépett szó,
mint gőzmozdony kemencéjébe dobott széndarab,
úgy ég el rajtam,
úgy ég el bennem.