Ha rám tekint szép szemed,
mindent elfelejtek!
Könnyeim tükrében meglátom önmagam,
s ott ragyog benne minden, ami szép.
Néha a hűs, alkonyi szellővel érkezel,
s csak az álom puha szárnyán
repülsz ismét messze, el.

Máskor a hajnal bíbor fénye hoz felém,
s együtt hajózunk tovább,
a versek koralltengerén.
A verset, a csodás üveggömböt
tőled kaptam valamikor régen.
S ha éjjel fölnézek, ott látom az égen
a milliónyi csillagszem között.

A verset, amiben meglátom önmagam,
s ott ragyog benne minden, ami szép.
Csillogó, tünékeny, gyönyörű kép!
Remélem, sohasem illan el!
S ha időm majd lejár és menni kell,
nem törik el az üveggolyó!
És nem sodorja el a Nagy Folyó,
amin a múlt emlékei úsznak
a feledés fekete homálya felé…