Debreceni Zoltán:  Róna

Hajdúbagos gyönyörű szép tája
Mintha szülőföldem lenne,
én úgy tekintek rája.

Bólingatva köszöntenek itt ,
a virágok és a nyárfák messziről engemet,
Ha közéjük a rétre
és az erdőbe kimegyek.

Pedig Pocsajban szült a jó anyám engemet.
Ott dédelgetett.
És ott is ruházta rám a becses nevemet.

Hideg novemberben jöttem erre a világra.
Fiatalon jutottam az árvák sorsára.

Édesanyámat elrabolta tőlem a rák.
Nem engedte, hogy szeressen,
neveljen engemet,
beleegyezésem nélkül a temetőbe vitte.

Apám anyámat szívből szerette,
halála után,
mindjárt a mély sírba is követte.

Hosszúpályiban lettem,
teljesen igazán árva.
Itt zárta mind a kettőt,
a hideg sír magába.

Ezután az égről,
rám még nap is halványabban ragyogott.
Sokszor alig fénylett.
Mindig könnyes volt a szeme,
amikor rám nézett.

Beteg és rákos lettem.
A testvéreimtől és hazámtól,
nagyon messzire estem.
Mint a falevelet,
elsodort távolra az élet.
De mindig velem jöttek,
a régi szomorú
és gyönyörű emlékek.

Mikor elmegyek Pocsajba,
a szülő kis faluba,
Mosolyogva néz le rám,
a nap is a magas égről.
A piros alkonyatban.