Tegnap még arany volt az égbolt,
s bíborló levelek égtek a fákon.
De lelkünkben a Nyár már rég holt,
s szürke esők szaladnak az utcákon.

Virágok gyúltak a csillagos éjben,
ezüstös fényekkel felszentelt klárisok,
Éjben éltünk, ódon bús szentélyben.,
s csontunkból épültek a katedrálisok
mik földre hulltan tartják az eget
és őrzik az emberi lényeget
a mennyeknek pusztuló határán.

Szentként ragyogunk, mint hajnalban a tavak,
ám csontjaink az Időtől szétmállanak,
De isten születik csókjaink illatán.