Álmodoztam gyermekként, annak idején,
Lesz szerető anyukám, amíg leszek én!

Ma már tudom, hogy is lehetett ilyen anyám…
Nem értett meg engem soha-soha igazán…
Az óriási korkülönbség oka folytán?

Igaz, késői és egy szem gyermeke voltam,
Jó szót, szeretetet, ritkán, alig, de kaptam…
De, pofont, napi többet, az csak úgy… elcsattan.

Akkor még nem éreztem, hiányzott az anyai szeretet!
Ma már tudom, hogy ő biz’ ilyen volt, jobb anya nem lehetett!
Felmentem, mert még így is sokat tett értem… bizony, eleget.

Vannak, kik emiatt egész életükben boldogtalanok,
Én ezért nem, családi lelkek itt, nem voltak lakatlanok…

Felnőttként aztán elbánt velem, de, nagyon csúnyán,
Pedig én nem bántottam, bár sohsem volt a drágám…

Életemben sajnáltam, hogy nekem így alakult,
Szerencsére az önerő, mindig bennem lapult…
Így az életem jó nem volt, de el nem aljasult…

Vecsés, 2015. december 20.