Egy névtelen alak állt közelemben
Gúnyos szavakat öntött belém:
„Lázadj fel, nőj fel, áldozd fel,
Magad, teremts új eszmét!”
Majd nagyot lökött rajtam
Magamra maradtam.
Monoton mondogattam jó tanácsait
Hosszú évekig, de belefáradtam
Csak egy kedves láthatatlan suttogott felém
Vele volt a teljesen más,
De egy igazi ősi erő.
Színekkel festette meg hűvös szobámat
Mikor végzett, kilépett belőlem,
Ketrecemben megszűnt a tér és idő
Kicsit fáztam a régi ruhámban
Újra hívtam, akiben vakon bíztam
Ha néha visszatért, kértem:
„Vezess át a rácsokon
Én addig pihentetem a szemem,
Ejtsen rabul a szabadság
Sosincs későn a megbánás”.
Szótlan volt, akár a szürke falak
Tovább próbáltam szóra bírni:
„Kérlek, tátogd, hogy mindjárt vége
És hozd a fényt, ami kiemel a sötétből”
Egész éjjel csöndben néztük egymást
Mintha gondolkodott volna,
Majd köddé vált, ahogy szokta.
Elsétált előttem a nagy alak
Nem állt meg csak nevetett
Nevetett, nevetett, nevetett.