Ő csak egy fa volt, szívós, mint a szikla,
legalábbis eddig azt hittem.
Hegyes tüskékkel vértezte fel magát,
vigyáztam, nehogy megérintsem.

Barázdás kérgén mézszínű gyanta folyt,
ezer sebből vérzett, kínt érzett.
Ahogy elhaladtam lassan mellette,
halkan hozzám szólt, mert felébredt:

Ha egyszer kivágnak, jussak eszedbe,
ott leszek izzó kandallódban.
Én leszek az ágyad, asztalod, széked,
gerenda csinos bungalódban.

Leszek méz a kenyereden, teádban,
parféd, szirupod és levesed.
De nem leszek az éltető levegőd,
árnyékod, hiába van gyökerem…